Délutáni vergődések

Nem akarok közel kerülni hozzád! Lelki közelséged fájhat, testi közelséged nem ismerem, nem ismerhetem! Szivednek érintése izzó sebeket ölthetnek rajtam. Egy pár pillantás találkozása, néhány láthatatlan csók és ölelés...ennyi amit igérhetek neked. S mást nem igérhetsz te sem nekem.
...............................................................................
Nap nap után...nem tudok ellenállni neked. Pedig belátom, hatalmadat nem használod ellenem.
...............................................................................
Tetteink már nem mi vagyunk. Paráznaságot súgnak s fájdalmat okoznak legbelül. Ha nem is akarod bevallani, egy percnyi gyönyörűségért áldozod lelked békéjét...mégis megteszed. Ó, miért fájlalom a te szenvedésid? Időben nem is ismerlek, látni nem is látlak igazán, feledni mégse tudlak. Pedig nem vagy igazi, egy gyönyörű álma vagy a valóságomnak...vagy azzá akarom, hogy válj. Légy gyáva, kérlek, a te lelkedért...főleg az enyémért. Könyörülj rajtunk, s meglásd oly könnyű lesz élned.
Gondolom most önzőnek hiszel és alattomosnak. Hát higgy! Nem zavar! Fájlalom, de belenyugszom s nem zsörtölödöm. Tudom, hogy gyáva vagyok, mert nem vállalak...elvetlek, mert tudok választani. Ennyi hatalmat adtál át nekem és én élek vele...vagy legalábbis probálkozzom. Nem akarlak eltaszitani. Csak kérlek, féltve örzött tisztaságom ne bántsd. Hagyj meg neki, úgy, ahogy jó lesz neki létezni.
Mindezt most még nem érted...de megfogod, valamikor a jövődben. Majd akkor meg kell, hogy értened! Nem hagyhat Isten engem igy, megértés és könyörület nélkül!

A sötét éj birodalmában felcsillan a forrósság mámora.

Négy fal közé behúzodott a tehetetlen csönd tábora.

Lángoló szobában két izzó szempár égeti el az életet.

Vértüzes arcon mérges táncot roppnak a lázcseppek.

Néha azonban nyöszörgések másznak az éjhalálban.

A hajdani liliom szemeiből könnyek szivárognak párnájára,

S most, bibor arccal, nagy harcokat vív kegyetlen álmában.

A régi jó barát, egyetlen kedves kincse,

Az álom – most csúfot űz belőle:

Kastélyokkal, kanyargós erdei útakon menetelő,

Délceg pejparipákkal, díszes hintokkal kecsegteti,

Mesés bálban deli hercegekkel táncoltatja.

Igazság nincs az álomban, szegény lány jól tudja.

Mostmár pókká változtatja s erőszakkal

Paplanából kényszeríti fekete hálóját megfonni.

Megremeg a lány az ágyban s hangot ereszt a szája:

„Ez életem halála! Otromba állat nem lehetek!

Segíts nekem, Uram, vedd le rólam e terhet!”

Az anyai kéz kicserélte izzó homlokán a kötést,

Könnyeivel probálja elűzni a beteges penészt.

A lány pihegve épp mézédes álmon nevet,

S megszakítja a szobában uralkodó csendet:

Szinpadon érzelmeivel más képében jár

S szózata végén a publikumtól tapsot vár.

Égő testét a furcsa érzés újra bekebelezi,

A mélybe zuhanva kezeinek csontszagát érzi.

Görcsölve az ágyban, ujjai tűvé vékonyodnak,

Érzi hiábavaloságát teste romjainak.

Immár harmadik harcát vívja

A halállal való esztelen kínban.

Álmában a jéghideg lyukba zuhant már,

Ahonnan felkelni jó lenne, de talán kár.

Nem messze, a sötét hályogán át egy ajtót lát,

Melyen keresztül különös fény szivárog át.

Megmozdulna, ha nem érezné a nagy fájdalmat,

Mely súlyos kéz erejével nyomja ágyába vissza.

Mégis, a fény után vágyva, viharos, küzdő akarattal,

Kirontja magát a kéz alól s a kacér fény felé szalad.

Ám valaki mégiscsak céljában megakadályozza.

„Engedj már! Mostmár csak ki kell jutnom!

Könyörgök! Engedd hát szabadulnom!

Az ajtónál, ott a mennyei remény...”

Nem sejti a vészt a szerencsétlen lény.

Térde meginog. Nem tud már mozdulni

Halványan az élet csak magához bilincseli.

Fáradt már, legszivesebben összerogyna,

De valaki gyorsan az ágyhoz vonszolja.

Üveges szemeinek ólomsulyú pilláin át

Ködösen egy jól ismert férfiarcot lát.

Édesapja megkönnyebülten néz párjára,

Ki anyai kezét teszi a beteg homlokára.

A lány arcán nincs többé jele a halálnak

Csak a fáradt, melengető nyugalomnak.

“Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai. A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos elképzelés ellenére, mely szerint a barátság konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet.

Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást. Enélkül minden kapcsolat sekély vagy sikertelen.

A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén, szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő.”

M. Scott Peck: A járatlan út

Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.

Hamvas Béla

Haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!"... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nõ,
amely ír minden kínra s melytõl
meggyógyul minden szenvedõ?"
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelybõl
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hûs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az elsõ korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rõt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta õt:
..."Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregbõl már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetõkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midõn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de õ már átkarolta drága
csípõi karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de õ, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nõtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte õt.
- Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végsõ, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a töbiek.
- A Titkot ûztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengõkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház elõtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengõm csörög -
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Õ rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvetõ keze a búzát,
vagy pipacsot az õszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Villon-Faludy Gyorgy forditasa

Csalódás

Miért a boldogság, büszkeségérzet után
Rothasztó fájdalom darabokra töri szivem?
Mit tettem oly rosszat, hogy lelkem furcsán
Szaggatja szét minden álmom, reményem?

Feltörekszem, céljaim vannak s mégis ha elérem
Valamelyiket, pillanatnyi öröm marad.
Hát az örökkétartó megnyugvás, elégtétel?
Várom a halált, az örökké tartó nyugalmat.

Halál: még csak üres jellemtelen szó.
De mit jelent az öngyilkosnak, a fáradózónak,
a gyermeknek, az öregnek...a Megváltónak?
Szabadulást? Megnyugvást? Pokolt?...Feláldozást?

Mit választanál élet s halál közül?
S én?...most halált motyogna szám,
De holnap? Fölfedem titkait s szivem könnyü,
uj álmot, uj célt, uj fohászt vár.

Egyedül egy fagyos világban

Bent ültem a meleg szobában
Csendes, fagyos téli estén.
Kint sötétkék volt minden
S a szürkület ködében hóferhéség.

Kutyák ugatása volt a muzsika
Mely a halotti csöndet megzavarta.
Tul a szivfagyasztó lomha folyón
Házak apró, koválygó csillagait látom.

Hallod ezt a csodálatos hangot?
Kacsák...nem hagyják nyugodni a folyót.
Halott, de új életre vágyö világ...
Hivd kebledre a reménytelenség pásztorát!