A sötét éj birodalmában felcsillan a forrósság mámora.

Négy fal közé behúzodott a tehetetlen csönd tábora.

Lángoló szobában két izzó szempár égeti el az életet.

Vértüzes arcon mérges táncot roppnak a lázcseppek.

Néha azonban nyöszörgések másznak az éjhalálban.

A hajdani liliom szemeiből könnyek szivárognak párnájára,

S most, bibor arccal, nagy harcokat vív kegyetlen álmában.

A régi jó barát, egyetlen kedves kincse,

Az álom – most csúfot űz belőle:

Kastélyokkal, kanyargós erdei útakon menetelő,

Délceg pejparipákkal, díszes hintokkal kecsegteti,

Mesés bálban deli hercegekkel táncoltatja.

Igazság nincs az álomban, szegény lány jól tudja.

Mostmár pókká változtatja s erőszakkal

Paplanából kényszeríti fekete hálóját megfonni.

Megremeg a lány az ágyban s hangot ereszt a szája:

„Ez életem halála! Otromba állat nem lehetek!

Segíts nekem, Uram, vedd le rólam e terhet!”

Az anyai kéz kicserélte izzó homlokán a kötést,

Könnyeivel probálja elűzni a beteges penészt.

A lány pihegve épp mézédes álmon nevet,

S megszakítja a szobában uralkodó csendet:

Szinpadon érzelmeivel más képében jár

S szózata végén a publikumtól tapsot vár.

Égő testét a furcsa érzés újra bekebelezi,

A mélybe zuhanva kezeinek csontszagát érzi.

Görcsölve az ágyban, ujjai tűvé vékonyodnak,

Érzi hiábavaloságát teste romjainak.

Immár harmadik harcát vívja

A halállal való esztelen kínban.

Álmában a jéghideg lyukba zuhant már,

Ahonnan felkelni jó lenne, de talán kár.

Nem messze, a sötét hályogán át egy ajtót lát,

Melyen keresztül különös fény szivárog át.

Megmozdulna, ha nem érezné a nagy fájdalmat,

Mely súlyos kéz erejével nyomja ágyába vissza.

Mégis, a fény után vágyva, viharos, küzdő akarattal,

Kirontja magát a kéz alól s a kacér fény felé szalad.

Ám valaki mégiscsak céljában megakadályozza.

„Engedj már! Mostmár csak ki kell jutnom!

Könyörgök! Engedd hát szabadulnom!

Az ajtónál, ott a mennyei remény...”

Nem sejti a vészt a szerencsétlen lény.

Térde meginog. Nem tud már mozdulni

Halványan az élet csak magához bilincseli.

Fáradt már, legszivesebben összerogyna,

De valaki gyorsan az ágyhoz vonszolja.

Üveges szemeinek ólomsulyú pilláin át

Ködösen egy jól ismert férfiarcot lát.

Édesapja megkönnyebülten néz párjára,

Ki anyai kezét teszi a beteg homlokára.

A lány arcán nincs többé jele a halálnak

Csak a fáradt, melengető nyugalomnak.