Délutáni vergődések

Nem akarok közel kerülni hozzád! Lelki közelséged fájhat, testi közelséged nem ismerem, nem ismerhetem! Szivednek érintése izzó sebeket ölthetnek rajtam. Egy pár pillantás találkozása, néhány láthatatlan csók és ölelés...ennyi amit igérhetek neked. S mást nem igérhetsz te sem nekem.
...............................................................................
Nap nap után...nem tudok ellenállni neked. Pedig belátom, hatalmadat nem használod ellenem.
...............................................................................
Tetteink már nem mi vagyunk. Paráznaságot súgnak s fájdalmat okoznak legbelül. Ha nem is akarod bevallani, egy percnyi gyönyörűségért áldozod lelked békéjét...mégis megteszed. Ó, miért fájlalom a te szenvedésid? Időben nem is ismerlek, látni nem is látlak igazán, feledni mégse tudlak. Pedig nem vagy igazi, egy gyönyörű álma vagy a valóságomnak...vagy azzá akarom, hogy válj. Légy gyáva, kérlek, a te lelkedért...főleg az enyémért. Könyörülj rajtunk, s meglásd oly könnyű lesz élned.
Gondolom most önzőnek hiszel és alattomosnak. Hát higgy! Nem zavar! Fájlalom, de belenyugszom s nem zsörtölödöm. Tudom, hogy gyáva vagyok, mert nem vállalak...elvetlek, mert tudok választani. Ennyi hatalmat adtál át nekem és én élek vele...vagy legalábbis probálkozzom. Nem akarlak eltaszitani. Csak kérlek, féltve örzött tisztaságom ne bántsd. Hagyj meg neki, úgy, ahogy jó lesz neki létezni.
Mindezt most még nem érted...de megfogod, valamikor a jövődben. Majd akkor meg kell, hogy értened! Nem hagyhat Isten engem igy, megértés és könyörület nélkül!

A sötét éj birodalmában felcsillan a forrósság mámora.

Négy fal közé behúzodott a tehetetlen csönd tábora.

Lángoló szobában két izzó szempár égeti el az életet.

Vértüzes arcon mérges táncot roppnak a lázcseppek.

Néha azonban nyöszörgések másznak az éjhalálban.

A hajdani liliom szemeiből könnyek szivárognak párnájára,

S most, bibor arccal, nagy harcokat vív kegyetlen álmában.

A régi jó barát, egyetlen kedves kincse,

Az álom – most csúfot űz belőle:

Kastélyokkal, kanyargós erdei útakon menetelő,

Délceg pejparipákkal, díszes hintokkal kecsegteti,

Mesés bálban deli hercegekkel táncoltatja.

Igazság nincs az álomban, szegény lány jól tudja.

Mostmár pókká változtatja s erőszakkal

Paplanából kényszeríti fekete hálóját megfonni.

Megremeg a lány az ágyban s hangot ereszt a szája:

„Ez életem halála! Otromba állat nem lehetek!

Segíts nekem, Uram, vedd le rólam e terhet!”

Az anyai kéz kicserélte izzó homlokán a kötést,

Könnyeivel probálja elűzni a beteges penészt.

A lány pihegve épp mézédes álmon nevet,

S megszakítja a szobában uralkodó csendet:

Szinpadon érzelmeivel más képében jár

S szózata végén a publikumtól tapsot vár.

Égő testét a furcsa érzés újra bekebelezi,

A mélybe zuhanva kezeinek csontszagát érzi.

Görcsölve az ágyban, ujjai tűvé vékonyodnak,

Érzi hiábavaloságát teste romjainak.

Immár harmadik harcát vívja

A halállal való esztelen kínban.

Álmában a jéghideg lyukba zuhant már,

Ahonnan felkelni jó lenne, de talán kár.

Nem messze, a sötét hályogán át egy ajtót lát,

Melyen keresztül különös fény szivárog át.

Megmozdulna, ha nem érezné a nagy fájdalmat,

Mely súlyos kéz erejével nyomja ágyába vissza.

Mégis, a fény után vágyva, viharos, küzdő akarattal,

Kirontja magát a kéz alól s a kacér fény felé szalad.

Ám valaki mégiscsak céljában megakadályozza.

„Engedj már! Mostmár csak ki kell jutnom!

Könyörgök! Engedd hát szabadulnom!

Az ajtónál, ott a mennyei remény...”

Nem sejti a vészt a szerencsétlen lény.

Térde meginog. Nem tud már mozdulni

Halványan az élet csak magához bilincseli.

Fáradt már, legszivesebben összerogyna,

De valaki gyorsan az ágyhoz vonszolja.

Üveges szemeinek ólomsulyú pilláin át

Ködösen egy jól ismert férfiarcot lát.

Édesapja megkönnyebülten néz párjára,

Ki anyai kezét teszi a beteg homlokára.

A lány arcán nincs többé jele a halálnak

Csak a fáradt, melengető nyugalomnak.

Csalódás

Miért a boldogság, büszkeségérzet után
Rothasztó fájdalom darabokra töri szivem?
Mit tettem oly rosszat, hogy lelkem furcsán
Szaggatja szét minden álmom, reményem?

Feltörekszem, céljaim vannak s mégis ha elérem
Valamelyiket, pillanatnyi öröm marad.
Hát az örökkétartó megnyugvás, elégtétel?
Várom a halált, az örökké tartó nyugalmat.

Halál: még csak üres jellemtelen szó.
De mit jelent az öngyilkosnak, a fáradózónak,
a gyermeknek, az öregnek...a Megváltónak?
Szabadulást? Megnyugvást? Pokolt?...Feláldozást?

Mit választanál élet s halál közül?
S én?...most halált motyogna szám,
De holnap? Fölfedem titkait s szivem könnyü,
uj álmot, uj célt, uj fohászt vár.

Egyedül egy fagyos világban

Bent ültem a meleg szobában
Csendes, fagyos téli estén.
Kint sötétkék volt minden
S a szürkület ködében hóferhéség.

Kutyák ugatása volt a muzsika
Mely a halotti csöndet megzavarta.
Tul a szivfagyasztó lomha folyón
Házak apró, koválygó csillagait látom.

Hallod ezt a csodálatos hangot?
Kacsák...nem hagyják nyugodni a folyót.
Halott, de új életre vágyö világ...
Hivd kebledre a reménytelenség pásztorát!

Erdőszéli gondolat

A fák között üvöltve kuszik a szél.
Néha hátborzongaton felsir egy erdörész.
Csillagszórós fekete éj alatt
melodikusan kutyák vonyitanak.
Félve lépek a sineken át
s borongosan hallgatom az operát.
Könnyen mászik fülembe a természeti kegy,
de nem távozik a fáradt testi requiem.
Keresem lényemet a csend mámorában
s kérdem én: mit érek a világ záporában?
Piócáskodom, mint bárki más, elöre-hátra,
mint üzött vad, kinek nincsen lába,
fakulva kuszok a rohadt élet nyomorában